7 óra előtt már a sorban álltam többedmagammal, de végignézve a tömegen nem láttam ismerőst. Sebaj, gondoltam majd útközben csak akad valaki. A nevezés gyorsan ment a viszonylag pici egységben, 7 óra után pár perccel el is tudtam indulni. A Turul szobornál majdnem vizes lettem, ugyanis épp ment az öntözőberendezés, amit én csak az utolsó pillanatban vettem észre. Gyorsan beszereztem egy igazolást aztán indultam a Széchenyi-emlék felé.
Első körben az volt a tervem, hogy felfelé megszámolom a lépcsőfokokat. Aztán valami elterelte a figyelmemet és úgy döntöttem fél úton már nem fordulok vissza, hogy újrakezdjem. Ezúttal sikerült a jó irányból megközelíteni az emlékművet, ami miatt roppant büszke voltam magamra, azonban ez az érzés nem tartott sokáig. A számos lépcsőfok leküzdése közben elkezdett fájni a bokám, ami nem kecsegtetett bizalommal az elkövetkezendőkre.
Pecsét begyűjtése után, a Normafa felé továbbhaladva a fájdalom enyhült, majd teljesen el is tűnt. Aztán odaérve a korábban megszerzett büszkeségem szertefoszlott. Másokat - akik határozottan haladtak előre - követve sikeresen elhaladtam a Síház mögött, és erre a tévedésre csak jó 500 méter után derült fény, miközben egy előkerült térképet böngésztünk a rossz útirányra gyanakvókkal.
Hátraarcot követően betértem a Síházba egy pecsétért, majd rátérve a Z+ jelzésre Makkosmária felé indultam. A rövid szakasz egy részén kocogtam egy kicsit, amolyan szárnypróbálgatásképpen. A tisztáson az egyik pihenő alatt volt a terülj-terülj asztalkám, miután pecsételtettem, oda is álltam, hogy néhány finom falattal pótoljam az elvesztett energiát. Ezt zsíros kenyér és némi hagyma feltét formájában vettem magamhoz.
A következő ellenőrzőpontig úgy döntöttem, hogy az előttem haladók tempóját követve fogok haladni. Jó ötletnek bizonyult, végig bírtam a menetet és így elég hamar oda is értem a Budakeszi műúthoz. A pecsét mellé ott cukorka járt a túrázóknak. Egyet magamhoz véve indultam a Petneházy lovastanya irányába.
Ezen a szakaszon is akadt húzóerőm, így egy szempillantás alatt a pontra érkeztem. A pont közelségét az egyre szaporodó kis halmok - lóürülék - jelezték. A ponton nápolyit kaptunk, melyet én már útközben fogyasztottam el. Egyedül bandukoltam és a korábban felvett tempót sikerült húzóerő nélkül is tartanom. Kicsit a Kecske-hát köves ösvényei hátráltatóan hatottak, de sikeresen ellavíroztam az akadályok között.
Rövidesen leereszkedtem Nagykovácsiba, majd a plébánia felé vettem az irányt. Ott zárt kapukat találtam, de aztán felvilágosítottak, hogy a hátsó udvarban kell keressem a pontőröket. Pecsételtettem, elfogyasztottam az almás rétesemet, majd letelepedtem egy kis időre. Végre találkoztam ismerőssel is, de csak pár szót tudtunk váltani, mivel pont indulófélben volt. A pihenés mellett arra is fordítottam egy kis időt, hogy a cipőmben menet közben összegyűl törmeléket kitakarítsam.
Nagyjából 20 percet tölthettem a ponton, mikor rászántam magam az indulásra. Eleinte bizonytalanul, mivel az itiner Fehér utat említett, én pedig mindenhol csak Kossuth utca feliratú táblákat láttam. Helyismeretem nem volt, és körbenézve senkit sem találtam akitől megkérdezhettem volna a dolgot, viszont a S sáv jó irányba vezetett, tehát a továbbhaladás mellett döntöttem. Egészen a Kutya-hegyi K+ elágazásig kellett elballagnom, hogy rájöjjek mi is az a Fehér út, bár az összefüggésre nem jöttem rá, lévén S sávon haladtam. Legközelebb viszont már okosabb leszek.
Innentől fogva a következő pontig, csak a létra van meg, mint konkrét emlék. Útközben saját magammal és a gondolataimmal voltam elfoglalva, és észre sem vettem, hogy halad el mellettem a táj. A létrához érve beértem néhány társat is, így akadt néhány alkalmi beszélgetőpartnerem. Így, többedmagammal érkeztem meg az ellenőrzőpontra. Sokat nem időztem, épp csak megettem egy szendvicset, és indultam is felkeresni a Perbál központjában található közkutat, melyet a ponton összejött népseregből említett valaki.
Hamar letudtam a kis távot a kútig, és mire előbányásztam a vizes tasakomat, azon kaptam magam, hogy időközben beelőztek. Aztán miután már én is feltankoltam egy egész csapat érkezett a forráshoz. Már-már azon gondolkoztam a tömeg láttán, hogy zarándokhellyé kéne nyilváníttatni a helyet, de gondolom ez nem ilyen egyszerű. Helyette inkább felkaptam a hátizsákomat és útnak indultam.
A faluban egy utcával előbb fordultam le, de mivel mindenki azon az úton járt, nem volt gyanús a dolog, csak később mikor nem egészen olyan úttípus következett, mint amit az itiner említett. A jó utat meglelve haladtunk, s közben egyre jobban szétszóródott a kútnál összejött mezőny. Időnként a leírás ajánlására hátrafelé tekintettem, ami nagyon bölcs döntésnek bizonyult. Csodás a látvány ami elém tárult.
Rövid nézelődés és az itiner végigböngészése után indultam tovább. Utólag végiggondolva elég lett volna csak a szalagozást figyelni, de így legalább tudtam merre járok. Jó tempóban érkeztem meg Anyácsapusztára, az utolsó előtti ellenőrzőpontra. A ponthoz vezető célegyenesből már jól látszott a Kakukk-hegy, túrám utolsó megmérettetése. Gyorsan elvégeztem a papírmunkát és megindultam a magaslat felé.
Még az egyenesben elolvastam a leírás adott szakaszra vonatkozó részét, de a hirtelen magamra zúdított sok információt nem tudtam feldolgozni, így csak a szalagozásra hagyatkoztam. Mint korábban, ezúttal sem kellett csalódnom a jelzésekben és a hegy egyre közelebb került hozzám. Menet közben a leküzdendő meredek ösvény járt a fejemben amire korábban Nagykovácsiban felkészítettek.
A magaslat tövéhez érve rögvest el is indultam felfelé, bár mérsékeltebb tempóban, mint korábban. Korábbi várakozásaimhoz képest azonban csak egy nehezebb rész akadt felfelé, az is inkább a sok kisebb kő miatt. Végül csak egyszer álltam meg a csúcs előtt, egy kis nézelődés kedvéért. A csúcson rákerült az utolsó pecsét is az igazolólapomra, majd megkezdtem az ereszkedést Szomor felé. Hamar elértem a Kossuth utcára, majd onnan egy szempillantás alatt a célban találtam magam.
A hivatalos dolgokon túljutva letelepedtem egy padra és szereztem magamnak egy tállal a finom gulyáslevesből. Miután elfogyasztottam a levest, összepakoltam a holmimat majd elköszöntem.
Ez volt az első 40 kilométer feletti teljesítménytúrám, viszont sokkal könnyebben ment, mint a túra előtt gondoltam. Legközelebb minden bizonnyal a 75-ös távot fogom megcélozni. A szervezésben, mint télen, ezúttal sem kellett csalódnom. Az időjárás is talán a túrázáshoz legmegfelelőbb volt, szóval minden adott volt egy remek programhoz. Köszönet a szervezőknek a fáradtságos munkájukért!
Zongor 45: táv: 45,2 km, szint: 1072 m, idő: 8:47
További képek az alábbi linkre kattintva érhetőek el:
 |
| 2014.06.21., Turul - Zongor 45 |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése