A május elseje miatt hosszúra nyúlt hétvége majdnem egészét Tihanyban töltöttük. Sajnos az időjárás nem volt végig kegyes hozzánk, de így is sok nevezetességet megtekinthettünk. Ezekről fog most következni egy kis fotó-összeállítás. Hosszasan nem részletezem a történéseket, a lényegi dolgokról a képek sokkal többet mondanak.


Apátság - honlap

Tihany legfőbb nevezetessége, mindenkinek kötelező program.



Babamúzeum - honlap

Egy magángyűjtemény, melyben 1840-ben készült babák is találhatóak. (Fotózni nem lehetett, ezért a honlapról kölcsönöztem egyet ízelítőül.)



Szabadtéri Néprajzi Múzeum - honlap

Egy korhűen berendezett parasztgazda ház, valamint egy Halászcéh ház, melyben korabeli halászati eszközök tekinthetőek meg.


Történelmi Panoptikum - honlap

Magyar királyok életnagyságú szobrai Mátyásig bezárólag, valamint néhány híres/hírhedt kalózt bemutató kiállítás.


Marcipán ház - honlap

Szamos marcipánból készült rajzfilmfigurákat, valamint az Apátság épületét tartalmazza a kiállítás, de számtalan édesség közül is válogathatunk a múzeum boltjában.


Visszhang-domb - honlap

A pár száz méterre lévő apátság épületéről verődik vissza a hang. Persze ezt az építésekor még nem tudták, ezért különböző legendák születtek a magyarázatára.


Belső-tó - honlap

Vulkáni kráterből keletkezett tó, csónakázásra, horgászatra kiváló. Partján szürkemarha csorda legelészik.


Gejzír-kúpok - honlap

Vulkáni utóműködés következményei. Csodás képződmények - turistajelzések nyomán megtekinthető majd' mindegyik.



Ezeken felül még nagyon sok látnivaló akad a félszigeten, de az időjárás ennyi program teljesítését tette lehetővé számunkra. Majd egy későbbi utunkon pótolni fogjuk.

További fotók:

2014.05.01-04., Tihany

Idén másodszor vettünk részt a Zöldgömb Sport Klub ezen túráján Zsuval. Ugyanazt a távot jártuk be, mint korábban, annyi változtatással, hogy Felsőkaknál, a kisvasút végállomásánál tartottunk egy pár órás pihenőt. Ezt a kis időt egy pontőr feladatainak elvégzésével töltöttük.


Magáról a túra útvonaláról csak pár mondat erejéig emlékeznék meg, felsorolva a tavalyi évhez képest történt változásokat.

A Búsvári-halastó partján épült egy madárfigyelő a "Kéktúra fejlesztési projekt" keretén belül. Ehhez kapcsolódóan létesült a kisvasútnak egy új megállója, valamint egy pihenőhelyet és egy, a kilátóhoz vezető utat is kialakítottak. A 25 km-es távon indulók közelről is megcsodálhatták, a többiek a szerelvényről láthatták.

Felsőkak állomásról tavaly nyártól egy új, az Eltűnt puszták nyomában nevet viselő tanösvényen is barangolhatunk. A 20-as illetve a 25 kilométeres távot választók néhány állomását érintették is.

Végül a libickozmai templomot említeném meg, amely épület - szintén - tavaly nyáron átesett egy felújításon, így megszépülve várta az arra járó - 25 km-t választó, - túrázókat.


Másik dolog, ami szerint kicsit elemezni szeretném a túrát az pedig nem más, mint a pontőrködés. Hirtelen ötlettől vezérelve jelentkeztünk, és megkeresésemre Máté rögtön pozitív választ is adott, készülhettünk tehát a feladatra.

Felsőkakra, a kisvasút végállomására kerültünk, egy olyan pontra, amelyet minden táv érintett, ebből kifolyólag az összes résztvevővel találkoztunk. Más túrákon csak néhány társsal kerülünk valamilyen kapcsolatba, ez alkalommal viszont teljes képet kaphattunk a résztvevőkről.

A kezdeti időszakban 1-2 elhaladót kellett adminisztrálnunk, aztán az idő előrehaladtával - mikor már járt a kisvasút - egyre többen jöttek. Sőt azt is észre lehetett venni,  hogy mikor érkezett be egy-egy szerelvény, ilyenkor ugyanis nagyobb hullámokban érkeztek az emberek. Zsu írta az érkezési időket, én marticákat ragasztottam, így elég gördülékeny volt a tevékenységünk. 1 percnél szerintem senkinek sem kellett kényszerből a helyszínen tartózkodnia.

A holtidőkben sem voltunk csak magunkra utalva. Volt társaságunk a nagybajomi erdészet egyik erdőőre személyében. Tőle sokat megtudtunk a környékről, és ezen új ismereteknek köszönhetően a túrázóknak is tudtunk segítséget nyújtani.

Jóleső érzés, hogy hozzájárulhattunk, hogy a túratársak jól érezzék magukat a nap folyamán.

Fotók és néhány szó a túráról: Előzd meg a kisvasutat!

Tavaly ősszel a Koppány teljesítménytúra keretein belül ellátogattunk a Koppány-völgybe. A túra napján debütált a túrával azonos nevű jelvényszerző túramozgalom, melynek igazolófüzetét akkor meg is vásároltuk. A teljesítése különböző elfoglaltságaink miatt mindig csak tolódott, végül megállapodtunk, hogy a húsvéti hosszú hétvégét kihasználva végre pontot teszünk az ügy végére. Két napra, kényelmes tempóra terveztük meg a kirándulásunkat. E két napunk beszámolója következik.

1. nap: 2014. április 19.

Első napunk reggelén elbuszoztunk Bonnyapusztára, hogy megkezdjük nyolcast formáló útvonalunk első felét. A buszmegállótól néhány méterre levő csárda volt túránk kezdőpontja.

14. Koppány csárda

A csárda délben nyit, ezért csak egy fotót készítettünk az ottjártunkról, bízva abban, hogy mire másnap visszaérünk, be tudunk térni egy fogásra.

Miután átböngésztük a nyitva tartási rendet, elindultunk az utunkon. Hatalmas szántók között ballagtunk miután elhagytuk az apró település házait. Második állomásunk felé vezető utat majdnem elnéztük. Annyira bozótos az út eleje, hogy az első pár száz métert a szántóföld szélén tettük meg.

13. Tőzeges-tó

Ahogy közeledtünk a tóhoz, olyan érzésünk támadt, mintha egy őserdőben sétálgatnánk. Csak egy - valószínűleg útelzáróként használt, - vasbeton villanyoszlop darabkája hirdette, hogy mégsem annyira érintetlen a táj. Az út végén alig találtuk meg a kódot, pedig majdnem kiszúrta a szemünket. Rövid ideig csodáltuk még a környezetet és hallgattuk a számtalan madár csicsergését, majd elindultunk visszafelé.

Következő állomásunk Bonnya volt - egy szép kis rendezett község. A települést gyorsan magunk mögött hagytuk, de az utána következő kaptatóról visszafelé tekintve még sokáig láthattuk, a környező dombok csodás látványával együtt.

12. Mosolygó Krisztus

Menetelés közben annyira nagy lett a lendületünk, hogy az elágazót elsőre elvétettük, így kénytelenek voltunk visszafelé sétálni pár száz métert. Ennyire eldugott helyen nem nagyon láttam még feszületet, mindenesetre gondozottnak tűnt. Ami pedig a nevét illeti, amíg nem láttam saját szemmel nem akartam elhinni, de tényleg mosolyog. Gyorsan feljegyeztük az igazolásul szolgáló adatot, majd visszatértünk az útvonalunkra.


Hosszú és majdnem teljesen egyenes szakasz állt előttünk, egyetlen örömforrásunk a szűnni nem akaró madárcsicsergés volt.

11. Bonnyai feszület

E hangos ricsaj közepette értünk el egy kereszteződéshez, ahol a következő állomásunkat találtuk. Egy újabb feszület, ám erről valamilyen oknál fogva hiányzott a kis márványtábla, amelyen az igazolókódot találtuk volna. Körbenéztünk a környéken, de sehol sem találtuk, ezért egy-egy fotóval örökítettük meg az ottjártunkat.

10. Hármas elágazás

Tovább haladva újabb nagy kereszteződéshez értünk, melyben három turistajelzés fut össze. Ebben a kereszteződésben keresgéltük az újabb kódot, mely az igazolásra szolgált. Kicsit elidőztünk a keresgéléssel, majd egy hatalmas repcetábla mellett elindultunk Somogyacsa felé.


Útközben, az addig ragyogóan sütő nap egyre többször bújt az elvonuló felhők mögé, ami nem tűnt jó előjelnek. Mire elhagytuk a repcetáblát, már összefüggő volt a felhőzet, és nemsokára el is eredt az eső. Az erdő közepén semmi nem akadt, ahol elbújhattunk volna előle, ezért úgy döntöttünk, hogy folytatjuk az utat. A kitartó eső és a magas aljnövényzet együttes hatására lassan, de beázott a bakancsom, ami nem volt kellemes érzés, nem állhattunk meg.

Menetelés közben, az egyik kanyarban egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam. Egy őzzel néztem farkasszemet, nagyjából 2 méter távolságról. Nem tudom, hogy én vagy szegény őz ijedt-e meg jobban, de benne dolgozott a védekező ösztön és pillanatok alatt eltűnt a szemem elől.

A továbbiakban nézelődni nem volt kedvünk és nem is lett volna nagyon értelme, ezért viszonylag hamar értünk következő állomásunkhoz, a somogyacsai pincesorhoz.

9. Somogyacsai pincesor

Villámlátogatást tettünk csak, a válasz felírása után hamar magunk mögött hagytuk az épületeket és a település felé indultunk.

Ott rögtön fedett helyet kerestünk, amelyet egy buszmegálló képében sikerült megtalálnunk. Letelepedtünk és elfogyasztottuk az ebédünket. Közben elállt az eső, így mire jóllakottan újra útra keltünk már nem kellett annyi ruhadarabot magunkra ölteni.

1. Somogyacsai kálvária

Pár száz métert haladtunk csak és már oda is értünk a község végében található kálváriadombhoz. Betértünk a kertjébe, a felírandó kód miatt, s csak ekkor láttuk, hogy mindegyik állomása üresen áll. Rövid látogatásunk után elindultunk, hogy a visszalévő pár kilométerünket legyalogoljuk.


Eredeti tervünket elfeledve, a Koppány-patak melletti földút helyett az aszfalton gyalogoltunk tovább. Csak másnap derült ki, hogy milyen jól döntöttünk. Végtelennek tűnő, kanyargós aszfalton hullámvasutaztunk, s közben több érdekes látnivaló akadt. Elsőként a XIX. századi, neoromán stílusú Szent Márton kápolna, Gerézdpusztán, majd egy általunk - főleg ilyen közelről, - ritkán látott szarvasmarha bikát pillantottunk meg. Úgy tűnt számunkra, hogy nem nagyon tetszik neki a jelenlétünk, ezért nem időztünk ott sokat - egészen Szorosadig meg sem álltunk

2. Szorosad, Tök-jó presszó

Pont a délutáni nyitásra értünk a presszóhoz és két kör ital elfogyasztása és az igazolófüzetünkbe egy-egy pecsét begyűjtése után magunk mögött is hagytuk a települést. Jól esett azért a lábfejemnek a pihentetés.

Meg sem álltunk egészen a törökkoppányi szállásunkig, a Koppány Vendégházig. Tavaly ősszel már megszálltunk egyszer ott, úgyhogy ismerős volt a helyszín. Gyorsan berendezkedtünk a szobánkban és a nedves cuccainkat kiteregettük száradni, majd megvacsoráztunk. Miután lefürödtünk és készültünk a lefekvéshez, megjöttek a másik két szobát birtokló osztrák vendégek, akik - Zsu elmondása szerint - késő estig mulattak..

2. nap: 2014. április 20.

Második napunk reggelén kipihentebben ébredtünk, mint előző nap. Első dolgom volt, hogy leellenőrizzem mennyire száradt meg a beázott bakancsom - ettől függött ugyanis az aznapi program. Szerencsére a radiátor és a beletömött papír megtette a hatását, így hosszabb használatra alkalmasnak ítéltem a lábbelimet. Gyors reggelit követően, elpakoltuk a holmijainkat a hátizsákunkba, majd útra keltünk.

Első utunk a templom tövénél található kis kúthoz vezetett, amelyből napi vízkészletünket töltöttük fel. Onnan a község névadójáról elnevezett kis parkba sétáltunk.

3. Törökkoppány, Koppány vezér faszobra

A Koppány vezért ábrázoló 2010-ben állított, fából készült szobor volt sétánk végállomása. Erről az alkotásról olvashattuk le az igazoló kódunkat. Ezzel egyel kevesebb az üres rubrika a füzeteinkben.

A parkot magunk mögött hagyva, a már tavaly ősszel megismert útvonalon folytattuk a túránkat. A település utcáit elhagyva földútra tértünk. Az ott leküzdendő emelkedők korábban sokkal meredekebbnek tűntek, most mindenesetre pillanatok alatt felküzdöttük magunkat újabb állomásunkhoz.

4. Törökkoppány, Szőlőhegyi kápolna

A kápolna tisztására érve először is rendesen megreggeliztünk, hogy legyen elég energia a további kilométerekre. A kód felírása mellett szakítottunk időt a dombtetőn lévő kilátó meglátogatására is. Egy kicsit párás volt még a levegő, de így is szép látványban volt részünk.


Visszatérve túránk útvonalára a Török-kút felé vettük az irányt. A sűrű erdőben, a fák között egy kisebb szarvascsordát véltünk elvonulni. Látvány alapján nem tudtuk pontosan eldönteni, de az általuk keltett zaj alapján szinte biztosak vagyunk benne.

Jó néhány erdőben megtett lépés után kiértünk az aszfaltra, amit követően már nagyjából tudtuk milyen messze van a következő pontunk.

5. Török-kút

Sűrű és az előző napi esőtől, harmattól még vizes fűben közelítettük meg az építményt. Hamarjában rögzítettük az igazolásul szolgáló adatot és visszatértünk az aszfaltra - annak ellenére, hogy az ajánlott útvonal nem azon halad. Nem szerettem volna, ha a még nyirkos bakancsomban újra vízben úszna a lábam.

6. Gyertyánosi-forrás

Még az aszfalton haladva közelítettük meg a forráshoz vezető Z kör jelzést. Korábbról még emlékeztem az itteni kódra, de azért a biztonság kedvéért leereszkedtünk a völgybe, hogy ezt ellenőrizzük.

A forrás után nemsokára letértünk a műútról, és visszatértünk a jelzett útra. Egy kereszteződést elvétettünk, de szerencsénkre az az út is a következő állomásunk felé vezetett.

7. Patkó-kút

A forrásnál elterülő tisztásra érve hosszabb ott tartózkodásra rendezkedtünk be. Magához az épített kúthoz egy kis ösvény vezetett, mely az abból csörgedező vízfolyás mellett haladt. Útközben léptemmel egy mókust sikerült megzavarnom, ami épp arra a fára szaladt fel amelyikre az igazolókód volt felfestve. A papírmunka után letelepedtünk az egyik asztal mellé és elfogyasztottuk az ebédünket.

Asztalunk mellett közvetlenül egy kis tó található melyet a forrás vize táplál. A fák lombkoronája között beszűrődő napfényben nagyon jó hangulatban fogyasztottuk el az elemózsiánkat.


Később már jóllakottan keltünk ismét útra és a korábbi erdős területek után ezúttal jobbára szántóföldek mellett vezetett utunk. Végtelennek tűnő területek voltak ezek. Utolsó ellenőrzőpontunk előtt nagyjából egy kilométerre olyan dolog történ velünk ami még sohasem.

Az előttünk pár száz méterre húzódó erdősávból két őz bukkant elő. Rögtön megálltunk, nehogy véletlenül is zajt csapjunk és elriasszuk őket. Az egyik szinte azonnal megállt, de a másik rendületlenül közelített felénk. Jó öt méterre állt meg előttem, és tanácstalanul hátra nézett a társa felé. Néhány nagyot szippantott a levegőbe, majd jobbnak látta, ha elszalad előlünk. A rövid időt arra használtam, hogy jól megfigyeljem az állatot, és néhány fotóval dokumentáljam az esetet - nem hiszem, hogy rövid időn belül lesz még egyszer ilyen lehetőségem. Hihetetlen látvány és érzés volt..


8. József-hegy

Az őzekkel való randevú után nemsokkal meg is pillantottuk a hegy tetején álló geodéziai tornyot, majd néhány perc elteltével meg is érkeztünk a tövéhez. Feljegyeztük a kódot a füzetünk megfelelő rubrikájába, majd megkezdtük az utolsó kilométereink teljesítését.

Hosszú sétával érkeztünk meg újra Somogyacsára, ahol a már ismerős utcán egy belga úriemberrel váltottunk pár szót. A faluból kiérve már csak a körülbelül 2 kilométerre levő Bonnyapusztára kellett visszagyalogolnunk. A gyülekező esőfelhők miatt azonban picit rövidítve a Koppány patak mellett közelítettük meg a települést.

Tettünk egy újabb kísérletet a csárdába való betérésre, de valószínűleg valami zárt körű rendezvény volt ott, így igazolásul a korábban készült fotó maradt. Elballagtunk a közeli buszmegállóba, ahol a maradék kolbászt és kenyerünket elfogyasztottuk, majd elkezdett szemerkélni az eső. Sokáig szerencsére nem áztunk, rövid időn belül megérkezett a busz, amivel hazafelé indultunk..

Két napos Koppány-völgyben tett kirándulásunk nagyon élménydúsra sikerült. Számtalan látnivaló akadt útközben, millió élménnyel lettünk gazdagabbak, és a rövid esőket leszámítva végig kegyes volt hozzánk az időjárás. Mindenkinek szívből ajánlom, hogy ha van egy kis szabadideje látogasson el Somogy megye eme csodás szegletébe. Minden ott töltött másodperc emlékezetes marad, ha nyitott szemmel jár-kel az ember.

Az ajánlott Z sáv jelzés nagyszerűen fűzi láncba a környék fellelhető - természetes, illetve emberi kéz alkotta - látványosságait, és egy-két helyet leszámítva remekül követhetőek a jelek.

A túra közben készült fotóink az alábbi képekre kattintva érhetőek el:

2014.04.19., KOPPÁNY - 1. nap

2014.04.20., KOPPÁNY - 2. nap

Majd félszáz kilométer megtételével és kevesebb, mint 5 óra alvás után újfent bakancsommal a lábamon találtak rám a nap első sugarai. Az előző másfél napot Gyomaendrődön töltöttem, ahol a hagyományos Hamahama túlélőtúránkon vettem részt. A vasárnapi napot pedig Zoli és Józsi ajánlására egy kis Cserhát beli túrázásra szántam. Budapestről Galgagutára Józsi kocsijával érkeztünk meg, ő Zolival továbbment Becskére, a cél helyszínére, Zsuval pedig nekiláttunk a majd 30 kilométeres távnak. A nevezés most kicsit döcögősebben ment, mint az egyesület korábbi túráján amelyen részt vettem, de így is az odaérkezésünkhöz képest perceken belül útnak is indulhattunk.


Nagy lendületünkben aig egy óra alatt letudtunk az első 6,5 kilométeres szakaszt. Útközben kaptunk egy kis ízelítőt az előttünk álló látványosságokból. Az első métereinken még olvasgattam az itinret, de aztán a szalagozást figyelve tudatosult bennem, hogy a papír böngészésére ezúttal sem lesz szükség. A faluba vezető műútra ráfordulva pillanatok alatt a központban található játszótéren találtuk magunkat. Gyorsan pecsételtettünk, majd folytattuk a menetelést.


Pár száz méteren még a falu utcáin kanyarogtunk, aztán a település határát elhagyva nemsokára az aszfaltot is elfelejthettük egy időre. Igen változatos terepen ballagtunk - erdős területek, szántók váltogatták egymást. Nagyon tetszett, hogy olyan helyeken is megoldották a szalagozást, ahol nem is gondoltam volna rá. A nagyobb tisztásokról szép kilátásban volt részünk a környező magaslatokra, mint például az előttünk magasodó Nagy-hegyre. Közeledvén a hegy csúcsa, és egyben következő állomásunk felé, egyre meredekebb emelkedőket küzdöttünk le. Menet közben többször néztünk hátrafelé, keresve a később érkező fiúkat. Végül nélkülük érkeztünk meg a pontra, de amint megejtettük a pecsételést és eltettük a papírunkat, megjelentek az állomáson.

Miután ők is pecsételtettek tettünk egy kis sétát az újonnan kialakított kilátóhelyhez, mely az andezitömlés kellős közepén kapott helyet. Rövid ideig gyönyörködtük a kilátásban és a talpunk alatt, valamint a fejünk fölé magasodó csodás természeti képződményben, majd rászántuk magunkat az indulásra.


Meredek ösvényen leereszkedtünk a Berceli-völgybe. Majd négy kilométert meneteltünk a völgyben szántók, rétek között, közben próbáltuk felvenni a srácok tempóját. Általában ők voltak elől, de - legnagyobb meglepetésükre, - akadt olyan szakasz, amikor Zsu diktálta a tempót. Így érkeztünk meg Ordaspusztára, következő ellenőrzőpontunk helyszínére. Pecsét mellé kaptunk egy kis szörpöt is, amit gyorsan elkortyoltunk, s hogy ne vesztegessünk sok időt, rögtön indultunk is tovább.

Következő szakaszunkon szinte végig nyílt terepen lépdeltünk, így végig szemmel tarthattuk következő állomásunkat, a Szandát, és a hozzánk közelebb eső csúcsán levő vár maradványait. Ahogy közeledtünk úgy tűnt egyre magasabbnak és meredekebbnek. Végül a lassú feljutásunk nem ezen múlott, hanem a fent a hegyen járó túratársakon. A keskeny ösvényeken gyakran félreállva várakoztunk, hogy a szembejövők elmehessenek. Mikor felértünk a csúcsra, először a lélegzetelállító látvány kötötte le a figyelmünket. Ezúttal fentről csodálhattuk meg a korábban már méltatott változatosságot. Mikor már kellőképp körbekémleltük a tájat és pótoltuk az elvesztett folyadékot és energiát, akkor kezdtük el keresni az ellenőrzőpontot. Ezt nem közvetlenül a várromnál, hanem pár száz métert továbbhaladva az ösvényen találtuk meg. Előbbi nagyobb pihenőnk után csak egy villámpecsételésre álltunk meg és az ellátmányként kapott csokit menet közben fogyasztottuk el.

Újabb meredek ereszkedés várt ránk. Az Országos Kéktúra jelzései mellett ezen a részen is akadt szalagozás. Az itinerre itt sem volt szükség, így csak szórakozásból olvasgattam a leírást, mivel viszonylag kevés volt a látnivaló. 1,5-2 kilométerig együtt haladtunk, majd Zsuval picit lemaradtunk, és mivel már nem tudtuk a srácokat beérni, lassítottunk a tempónkon, s így még nagyobb lett a különbség közöttünk. Nem tudom végül mennyit vártak az ellenőrzőpontnál, a Sztúpánál, de lassacskán megérkeztünk mi is a hullámvasutas ösvényeken és földutakon. Pár fotó és pecsét begyűjtése után a pontőröktől kapott almával a kezünkben már nem maradt más hátra, minthogy besétáljunk Becskére, a célba.


Ehhez picivel több, mint 1 kilométer megtételére volt szükség. Persze Zoli és Józsi ezúttal sem tudták megállni, hogy ne rohanjanak, így mire Zsuval a Vadász presszóhoz értünk, ők már vették át a jelvényt és az emléklapot. Miután mindannyian megkaptuk a plecsninket, beültünk az egységbe egy frissítőre. Ezután már csak egy hazaút várt ránk, amit kocsival abszolváltunk.

Ez történt velünk az Andezit 30 teljesítménytúrán. A szervezés picivel alulmaradt a Dél-Börzsönyi Kilátásokhoz képest, de még így is az élvonalba sorolható a színvonal. Az időjárás is kegyes volt hozzánk: szép napsütéses, ámbár kissé szeles időnk volt. Örülök, hogy részt vettem, illetve részt vehettem a túrán és hogy eljutottam végre a Cserhátba is, ha már előző napi túrámon nem volt rá lehetőségem. Érdekes dolog ez, de most itt nem szeretnék vele foglalkozni.. Köszönöm a túrát!

Ezzel a hétvégével újabb mérföldkőhöz érkeztem, ami a túrázást illeti. Eddigi - 2 nap alatt elért - 65 kilométer után ezennel 80-at sikerült minden probléma nélkül teljesíteni. Lassan érik egy igazi hosszú táv..

Andezit 30: táv: 29,75 km, szint: 915 m, idő: 6:39

További fotóink:

2014.04.16., Andezit 30

5. Hamahama túlélőtúrámra való készülgetés közbe, egyik este a honlapot látogatva figyeltem fel arra, hogy új helyszínt kapott a bázis. A Cserhátban nem engedélyezték a túra megszervezését, de pár nap alatt szinte a nulláról sikerült egy új eseményt felépíteni a szervezőknek. A bázist Gyomaendrőd egyik iskolája biztosította, a pálya a Körös mentén Szarvasig nyúlt, ezen a területen kellett minél több állomást érintenünk. A PINGWIN csapatot ezúttal is három tag alkotta: Dzseko, az öccse, Tomi, valamint jómagam.


A fenti képpel egy szó nélkül összefoglalható a túra. Nagyjából ezt láttuk egész menetelésünk során, már amikor 8-10 méternél messzebb láttunk.

Azért ennél élménydúsabb volt a túra, a főbb történéseket alább írom.

Kicsivel éjfél előtt indultunk, és egy rövid, városon belüli bolyongás után betértünk egy sörre az utunkba eső kocsmába. Ez a tevékenységünk nem volt zökkenőmentes, ugyanis mire odaértünk, azt zárva találtuk, de egy helyi, nagyjából velünk egykorú srác kinyittatta nekünk az egységet. A pultos hölgynek kis házi pálinkával háláltuk meg a túlórát.


Folyadékpótlás után elindultunk, hogy felkeressük az első őrzött pontunkat - közben azért pár helyszínt még felkerestünk. Miután rátértünk a Körös északi gátjára - magunk mögött hagyva a város fényeit is - elért bennünket a fáradtság azon szintje, hogy már-már aludtunk menet közben. Így egész véletlenül vettük észre, hogy már meg is érkeztünk az állomásra. A startban megadott időhöz képest több, mint fél órával korábban értünk a helyszínre. A pontosságért járó pluszpontokra azonban igényt tartottunk, úgyhogy a rendelkezésünkre álló időt alvással töltöttük.

Ébredésünk után le is jelentkeztünk a pontőröknél és frissen, kipihenten nekiláttunk a feladat végrehajtásának: 25 db kitűzőt kellett 2 perc alatt feltűzni egyikünk pólójára. A próbababa szerepét Tomi vállalta, nem mérlegelve a lehetséges sérülések lehetőségeit. Ez utóbbira nem került sor, és a feladatot is tökéletesen sikerült teljesítenünk. Így maximális pontszámmal hagytuk el a helyszínt, és a rövidke alvásnak köszönhetően már attól sem tarthattunk, hogy menet közben lecsukódik a szemünk.

Második pontnak a Hortobágy-Berettyó árvízkapujánál levő állomást szemeltük ki. Hosszas gyaloglás után, már pirkadatkor értünk a ponthoz. Egészen pontosan érkeztünk, így nem kellett várakoznunk sehol és a plusz pontokat is bezsebelhettük. A feladatunk a Tabu nevet kapta, melynek lényege, hogy egy adott kifejezést - néhány tiltott szó kihagyásával - körülírja egyikünk, a többieknek pedig ki kell azt találni. Én vállaltam magamra a körülíró szerepét és ötből négyet sikeresen el is tudtam magyarázni a fiúknak. Az irodalom nem az erősségem..

Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem távolodunk tovább a bázistól, hanem inkább visszafelé indulunk és az ottani pontokat gyűjtjük be. Visszafele úton már láttuk a végeláthatatlan gátat, melyen idáig is jöttünk. A Peresi tájházat vettük célba, amelyhez hosszú aszfaltcsík vezetett. Előttünk semmilyen jelentős tereptárgy nem láttatta magát ezért úgy tűnt nem is haladunk, aztán mikor végre az oda vezető leágazáshoz értünk, fellélegeztünk, hogy nem csak egy helyben jártunk.

E ponthoz is jóval korábban érkeztünk, mint amit az előzőnél megadtunk, így még mielőtt bejelentkeztünk volna bejártuk a környéket néhány plusz pont begyűjtése érdekében. Mikor elérkezett a mi időnk lejelentkeztünk a pontőrnél, aki tájékoztatott bennünket az elvégzendő feladatról. Első hallásra nem is tudtam volna megfogalmazni, hogy mi is a feladat, de készséggel elmagyarázták a többiek, hogy mi az a négyütemű fekvőtámasz. Olyan régen csináltam már, hogy nem is emlékeztem rá, hogy létezik ilyen. Dzseko és én lettünk a két megtiszteltetett, hogy végrehajtsunk két perc alatt, fejenként 25-25 db ilyen mozdulatsort. Végül csak 49 sikerült, de én még ennyit sem vártam a nehéz bakancsunk és a jó néhány kilométert megjárt lábainkkal. Miután kifújtuk magunkat, letelepedtünk egy közeli padra és elfogyasztottuk jól megérdemelt - fogjuk rá - tízórainkat.


További kilométereinket az idefele is igénybe vett műúton tettük meg. Keresztezve a gátat egy valamikori kompátkelőhöz értünk. Ott ismét megcsillogtathattam irodalmi tehetségemet. A Körös ezen oldalán található pontnál egy József Attila vers összekevert sorainak helyes sorrendbe való helyezése volt a feladat - kiszűrve a néhány nem oda illőt. Végül egy kis Unicumot segítségül hívva sem sikerült tökéletesre megoldani a feladatot - elég kevés pontot zsebeltünk csak be. A megérkezés időpontját is elvétettük cirka 1 óra 10 perccel, amit nem szerettünk volna kivárni, úgyhogy ezekről a többletpontokról is lemondtunk.

A nem túl sikeres feladatvégzés után következett számomra az egész túra legizgalmasabb része, a kenuval való átkelés a folyón. Korábban még sosem használtam ilyen eszközt, és vízzel kapcsolatos korábbi élményeim miatt nem is voltam túl bizalmas velük kapcsolatban. Méreteink miatt szerencsére katamarán jellegű egységet kaptunk, amiben akadt valamennyi biztonságérzetem. Néhány evezőmozdulat után már át is értünk a túlpartra, ahol megszabadultam a vízre szállás előtt gondosan magamra rögzített mentőmellényemtől. Az ott kapott feladatban csak megfigyelőként vettem részt, a Jakab fivérek remekeltek: Dzseko hajtogatási, Tomi pedig dobási technikájával. Papírrepülő hajtogatásról, majd annak egy adott pályán való reptetéséről szólt ez a feladat. Maximális pontszám birtokában másztunk vissza a kenuba, és eveztünk a túlsó partra, az otthagyott táskáinkért.


Már csak egy pont maradt vissza, amelyet érinteni kívántunk, úgyhogy elindultunk vissza a gáton, Gyomaendrőd felé. Úgy tűnt soha nem lesz vége az utunknak, csak a kilométerkövek adtak némi támpontot. Végül csak elértük a műutat, amin jobbra fordulva beértünk a városba, majd az utolsó érinteni kívánt pontunkat kerestük. Kis kérdezősködés után rá kellett döbbennünk, hogy teljesen rossz helyen járunk. Sarkon fordultunk tehát és harmadjára is átkeltünk a Körös hídján, majd tovább ballagva elértünk a Telekparti Szabadidőpark kapujába. Az ottani feladat íjászkodás volt - számomra ez is új dolog kipróbálását jelentette. Életem második lövésével sikerült 40 pontot szerezni a csapatnak, úgyhogy a többiek csak szórakozásból lőttek célba.

Utolsó pontjainkat begyűjtve visszatértünk az éjszaka már érintett kocsmába, hogy egy ital mellett leellenőrizzük az összes papírunk helyesen  lett-e kitöltve, valamint hogy Tomi kifaraghassa az egyik transzferfeladatként kapott fadarabból az elképzelt totemünket. A papírjaink hiányosságot mutattak - az egyik menetlevelünket sehol sem találtuk. Táskáinkat végigtúrtuk, de ott nem volt, az utolsó pontnál is leellenőriztük, de ott sem hagytuk, és mire beértünk a célba, addigra ott sem adta le senki.

E hideg zuhany után vettünk egy hideg zuhanyt, majd megtisztulva vártuk a vacsorát. Én közben már pakoltam össze a holmimat, mivel még az este folyamán visszautaztam Budapestre. Végül nem is tudtam megvárni az étkezést, mert nem szerettem volna lekésni az utolsó járatot és még majd 5 kilométeres séta várt rám..

Az eredményhirdetésről csak tudósítás alapján tudok írni. Annyi biztos, hogy kaptunk különdíjat a totemre, és ki lettünk emelve, mint a majdnem az egész pályát bejárt - de, az elhagyott menetlevél miatt - helyezést el nem ért csapat. Sebaj, legalább híresek lettünk. Lassan hagyományt teremtünk eme akciónkkal.

Dióhéjban ennyi történt velünk a túra során. Nekem előtte fenntartásaim voltak a helyszínnel kapcsolatban, és a jelentkezett csapatok számát elnézve mások is hasonlóan vélekedtek. Több oka volt mégis, hogy elmentem a túrára, és azt kell mondjam nem volt rossz döntés. Nagyon kellemeset csalódtam az Alföld ezen részében. A feladatokat is nagyon jól eltalálták a szervezők, bár némelyik kifogott rajtunk. Aki az utolsó előtti pillanatban történt változás miatt nem jött el a túrára az bánhatja, nagyon jól sikerült a szervezés.

Ősszel folytatás a Pilisben - remélhetőleg abba nem fog belerondítani senki.

További fotók:

2014.04.10-13., Hamahama, Körös-vidék

Kora reggel indultunk útnak Zsuval, hogy részt vehessünk a Zöld Gömb Sportklub által szervezett Óbudai Körtúrán. A startnak helyet biztosító Árpád Gimnázium felé haladva meglepődve tapasztaltuk, hogy rajtunk kívül senki sem igyekszik a helyszínre. Legalábbis, a mi általunk igénybe vett járaton egyetlen túrabakancsos lélekkel nem találkoztunk. A buszról már néhány, az iskolaépület előtt készülődő túratársra lettünk figyelmesek, köztük egy ismerős arc is feltűnt. Józsi volt az, akiről azt hittük már féltávnál fog járni mire mi odaérünk. Gyorsan beneveztünk mi is, és hármasban indultunk neki a túra 35 kilométeres távjának.


Az elindulás után rögtön az első kanyart el is vétettük, de hála Józsi éberségének nem mentünk sokat rossz irányba. Rátértünk a K+ jelzésre melyet részben már ismertünk. Ezen rögvest megérkeztünk a Kiscelli kastélyhoz, amely épület közelében állomásoztak az első pont őrei. Pár száz méterrel később a Mátyáshegyi úton újabb pecsétet kaptunk, majd a lépcsősoron megindultunk felfelé a Mátyás-hegyre. Tanulva előző napi hibámból kényelmes tempóban szedtem a fokokat, Zsuvel együtt, Józsi pedig pár perc alatt látóhatáron kívülre került. A csúcson persze megvárt bennünket, így együtt ereszkedtünk a nyeregbe, de a Remete-hegy kaptatóján újfent lemaradtunk picit.

A Hármashatárhegyi úton levő 3. ellenőrzőpontra végül ismét együtt érkeztünk meg. Gyorsan beszereztük a szükséges pecsétet, aztán szedtük is tovább a lábainkat. A negyedik állomást az OKT pecsételőhely közelében találtuk, majd miután ott is bezsebeltük az újabb igazolást, nézelődésnek színlelve egy kis pihenőt tartottunk. E tevékenységünket semmi sem akadályozta, úgyhogy hosszasan elidőztünk.


Indulásra bírni csak az idővel való küzdelem tudott bennünket, ugyanis csak 8 órát kaptunk a táv teljesítésére, amibe ilyen hosszas nézelődések nem nagyon férnek bele. Meredek hegyoldalakon hullámvasutazva haladtunk előre, majd nemsokára megérkeztünk a Virágos-nyeregbe. Ott a lakókocsi-büfé közelében találtuk meg az újabb pont őreit. A tőlük való elköszönés után kicsit elszakadtunk a Kéktúra útvonalától, és a Csúcs-hegyet a Z- jelzésen kerültük meg.

Újabb ellenőrzőpontunk a Z és a K jelzések találkozásánál volt. A pecsét beszerzése után újra a Kék útvonalán gyűjtöttük a kilométereket. Hosszan ereszkedtünk lefelé, s közben a fák közül előtűnő vidéket pásztáztuk. A lejtő végén, aszfaltútra térve végül eljutottunk a Rozália téglagyárhoz, a hetedik ellenőrzőponthoz. Nagyobb kényszerpihenőt voltunk kénytelenek beiktatni, mivel a zsíros kenyeret, jól megpakolva hagymával nem lettünk volna képesek útközben elfogyasztani. A finom falatok mellett még szörppel vagy vízzel is pótolhattuk a készleteinket.

A téglagyárat magunk mögött hagyva, rövid sík szakaszon, az itt épülő stádiumban lévő Budapest-Esztergom vasútvonal mellett gyalogoltunk. Rövidesen átkeltünk a 10-es úton, e tevékenységünket lámpa is segítette. Ezen a részen Józsi volt a szellemi vezetőnk, folyamatosan a leírást bújva navigált bennünket. Az ő iránymutatásai alapján kapaszkodtunk fel a Péter-hegy csúcsára. Ott a tanösvény állomásánál rövid időre felfüggesztettük a menetelést, folyadékpótlás céljából. Onnan tovább pár száz métert aszfalton kanyarogtunk a nyolcadik, Rókahegyi úti ellenőrzőpontig. Az újabb igazolás birtokában ballagtunk tovább, fel a Róka-hegyre, ahonnan csodás panoráma tárult elénk.


Pár perces nézelődés után, még mindig Józsit követve haladtunk. Rövidesen rácsatlakoztunk a P sáv jelzésre, melyen a Kevély felé meneteltünk, s közben már lelkesen a Kinizsi 40-ről társalogtunk. Egy elágazáshoz érve találtuk a kilencedik ellenőrzőpontot, mely után a P+ jelzésen meneteltünk Békásmegyer felé. Beérve a panelrengetegbe, csak minimális helyismeretünkre hagyatkozva tudtunk előre haladni, az itinerünk nem sokat segített, mert nem nagyon találkoztunk utcanév táblákkal. Végül megtaláltuk a HÉV állomást, és az aluljárón túljutva a Római parton levő tizedik ellenőrzőpontot is.


Onnan a Duna partján, a kerékpár út mellett gyalogoltunk jó néhány kilométert, némelyik bringás ezt nem nézte jó szemmel. Kicsit balatoni hangulatom volt ezen a részen: vízpart, nyüzsgő emberek, kolbászsütő, lángos - minden ami ott is megtalálható. Visszafelé tekintve a Megyeri-híd tárult a szemünk elé. Hosszú gyaloglás után elértük az Északi-Összekötő-hidat, majd ez alatt átkelve elhagytuk a folyó partját. Rövid gyaloglás után megérkeztünk a Hajógyári-szigetre vezető K-hídra.

Tettünk egy kört a szigeten, két pontot is érintve az északi, illetve a déli szegletében. Közben próbáltam felidézni a Sziget fesztiválos élményeimet, de egyik színpadot vagy sátrat sem sikerült elhelyeznem, annyira más képet mutat így civilben a terület.

A szigetet magunk mögött hagyva ismét a betondzsungel közepén kellett megtalálnunk a helyes irányt. Már csak pár kilométer volt hátra, nem lett volna szép ilyenkor eltévedni. A térképpel és a leírással és a túratársak követésével ez utólag tekintve gyerekjáték volt. A cél előtt közvetlenül már csak némi szintemelkedő leküzdése volt a feladat, majd örömmel láttuk a hatalmas molinót az épület kerítésén a CÉL felirattal. Okleveleink, kitűzőink átvétele után vidáman majszoltunk el néhány szelet zsíros kenyeret.

Szép túra volt, néhány új helyet is megismertünk általa, viszont sok volt a sík terepen való gyaloglás, ami nagyon megterhelő volt, és ezeken a részeken nem is nagyon volt érdekes látnivaló. Számunkra azonban mégis nagy jelentőséggel bírt az esemény: ez volt az eddigi leghosszabb klasszikus teljesítménytúránk, és bőven a szűkre szabott szintidőn belül sikerült abszolválni. Köszönet a szervezőknek az eseményért!

Óbudai Körtúra 35: táv: 34,5 km, szint: 700 m, idő: 7:18

Menet közben készült fotóinkból válogattam párat, ezek az alábbi képre kattintva megtekinthetőek:

2014.03.30., Óbudai Körtúra 35

Egy szál magamban indultam reggel a Nyugati pályaudvar irányába. Ismerősre nem nagyon számíthattam, de azért figyeltem a peronon a 7:07-es vonatra felszállókat, hátha mégis akad köztük egy. Végül így érkeztem Zebegénybe és a túra alatt is csak, néhány alkalmi társam akadt. Előneveztem, ezért a túra eleji papírmunkán nagyjából 12 másodperc alatt túljutottam, és nem maradt más dolgom, minthogy felmarkoljak egy szelet rétest és el is indultam az úton.


Mielőtt azonban még nagyon belendültem volna, magam elé engedtem néhány társat. Ennek oka, hogy még sohasem jártam ezen a túrán, hovatovább még a Börzsönyben sem koptattam soha a bakancsom talpát. Eme biztos tudás birtokában úgy döntöttem, inkább ezt választom az olvasgatás és a térkép böngészése helyett.

Nagy lendülettel haladtam az elején, próbáltam tartani az iramot a nálam nyilván edzettebb társakkal - ennek a nagy nekiiramodásnak viszont később a kárát élveztem. Kővel kirakott szerpentinút végén a Trianon-emlékműhöz érkeztünk meg, amely mellett a Kálvária kápolna ékeskedik. Az építményeket, valamint a kínálkozó panorámát hosszan csodáltam, majd - mielőbbi újabb látogatást remélve, - tovább indultam. Útközben jobbnak láttam, ha saját magam is követem az itiner útmutatását, mivel már jártam pórul úgy, hogy másokat követtem. Fél szemmel a papíromat olvasva, fél szemmel az utat figyelve kapaszkodtam fel az első ellenőrzőponthoz, a Bodzás-pihenőhöz. A pontot elérők jutalma egy csomag PEZ cukorka volt.

Csak annyi időre álltam meg, amíg a pecsételés tartott, rögtön indultam is tovább. A korábbi meredek felfelé való menetelés után hasonló meredekségű, de a mi útirányunk szerint lejtős részen ereszkedtem le az Ernő-forrásig. Ezután az általa táplált vízfolyás mellett, majd a Zebegény felett húzódó földúton közeledtem az újabb pont felé. Ahhoz azonban, hogy ténylegesen ott tudjam magam újabb jelentős szintemelkedőt kellett leküzdenem. Bár nem egy levegővel, de sikerült feljutnom a Borostyán-kői pihenőig, majd közölték, hogy ez csak bemelegítés volt a következő emelkedőre. Pár szó erejéig maradtam erőt gyűjteni, közben megtudtam, hogy az itinerben közzétett szintemelkedő adat több, mint a valós érték - ez enyhe megnyugvással töltött el.

A következő szakaszon - ahogy ígérték - egyre magasabbra kanyargott az út alattam, míg el nem értem a 484 méter magas Szent Mihály hegy csúcsát. Rövid nézelődés után indultam is tovább és némi hullámvasutazás után meg is érkeztem a 4. ellenőrzőponthoz. E pont a Julianus-kilátó tövében rejtőzött, a jókedvű fiúk sportszeletet osztogattak az arra járóknak. Miután velük elvégeztem a kötelezőt, felbaktattam a kilátó csigalépcsőjén. Sajnos vékony párafüggöny mögé bújt a környék, de azért a közelebbi látnivalók szépen megmutatták magukat.


Az épület környékét a meredek lejtőn magamhoz képest viszonylag gyorsan lejutottam, és a következő pontig megteendő két kilométert szinte egy szempillantás alatt megtettem, pedig már kezdtem érezni a kezdeti nagy lendületem okozta kárt. A Kövesmezőt elérve hatalmas sereget pillantottam meg, akik éppen különböző feladatok megoldásán fáradoztak. Pillanatra azt hittem rám is ez vár, aztán rájöttem, hogy ők más túrát képviselnek. Az állomást elérve rövid, nem tervezett pihenésre "kényszerültem" - a személyzet éppen a szörpöt keverte az érkezőknek. Amíg vártam, ettem pár falatot és gyűjtögettem az erőt a további kilométerekre.

Volt is mire, a következő szakasz két pont közötti leghosszabb volt, így ezen kellett a legtöbbet gyalogolni - majdnem - megállás nélkül. Unatkozni azonban ekkor sem unatkoztam. Szép erdei utakon hullámvasutazva haladtam, és bár az itineremet nem is használtam, minden elágazásban tudtam a helyes menetirányt - köszönhetően a kiváló szalagozásnak. Az utolsó ereszkedős szakaszon egy kis forrásra (Király-kút) lettem figyelmes, melynek vizéből többen is a kulacsukat töltötték. Én is vidáman beálltam a sorba, és miután belekortyoltam a vízbe - a fura íze miatt,- kicsit alábbhagyott a lelkesedésem. Az itinerben a vizet kétes minőségűnek jellemezték, ami magyarázatot adott a furcsa bukéra, és úgy döntöttem, hogy csak vésztartaléknak fogom használni. Leírásom további tanulmányozása közben elértem a Budapest-Szob vasútvonalat, majd nemsokára az ötödik ellenőrzőpontot, a Gerendás-büfét is.


Rövid ebédszünetet tartottam mielőtt nekivágtam volna a következő emelkedőnek. Az előbbi pihentetőbb szakasz után könnyebben vettem az akadályt, mint a nekiiramodáskor gondoltam, és jóval rövidebbnek is éreztem a szakaszt, mint a térkép és az útvonaladatok jelezték. A pont előtt néhány száz méterre aszfaltozott utat is koptattam, és az utolsó műúton megtett méterek után a szemem elé is tárult a Rózsakunyhó, a hatodik ellenőrzőpont. Pecsételtetés után lecseréltem a forrásvizemet egy kis narancs szörpre és magamhoz vettem egyet a temérdek szelet zsíros kenyérből.

Kis pihenés után jóllakottan indultam tovább a szalagozást követve. Útközben a 40 km-es táv különvált a 30 kilométerestől, így a pontnál összeverődött kis tömeg nagyjából megfeleződött. Rövid gyaloglást követően egy kiterjedt vízfelület tűnt elő a fák közül. Ez a felület a Toronyalja-horgásztó víztükre volt, jelezve, hogy már nincs messze a következő állomás. Közvetlenül a pont előtt rövidke, de elég meredek emelkedőn voltunk kénytelenek felmászni.

Miután megkaptam az igazolásomat, váltottam pár szót az egyik pontőrrel, majd a papíromat zsebre vágva elindultam lefelé. Régebben mindig én ballagtam leghátul az ilyen lejtőkön, de utóbbi hónapok túrái alatt megtanultam hogyan is kell ereszkedni, így egy-kettőre lent voltam a lejtő alján. Átkeltem a korábban már érintett műúton majd egy rövid emelkedős erdei szakasz után a Békás-rét tisztásán gyalogoltam tovább. Rácsatlakozva a Kék sáv jelzésre egészen a Törökmezei halastóig gyalogoltam. Ott, mielőtt felkaptattam volna az utolsó ellenőrzőponthoz, tartottam egy utolsó, erőgyűjtő pihenést. Az emelkedő leküzdésében egy túratárs - tudtán kívül, de - sokat segített, a turistaházig szóval tartott, ezért fel sem tűnt a szintkülönbség. A pontnál a személyzet almával kínált, ami nagyon jól esett az hátra lévő kilométerek előtt.

A pecsételés után újfent egyedül baktattam a cél felé, közben már barátkoztam a vasúti menetrenddel. Erőm - a kezdeti rohanásomnak köszönhetően - csak arra volt elég, hogy egymás után tegyem a lábaimat és figyeljem a szalagozást. Megerősítést, a jó irányt illetően csak az időnként elkerülő társak jelentették. Végtelen hosszúnak tűnt már az út, de mikor végre megláttam Zebegény első házait, láttam, hogy már közel a vége. Ismerve a következő vonat indulási időpontját, tudtam, hogy a célban rám váró lakomát nem fogom tudni megejteni. Végigballagva a település utcáin rövidesen megérkeztem az iskola udvarára, majd rögvest a beérkeztető asztalhoz siettem. Rövid adminisztráció után meg is kaptam a szép oklevelem és a kitűzőmet, melyek birtokában rögvest sarkon fordultam és a vasútállomásra siettem. Ott nagyjából annyi időm maradt, hogy elpakoljam a felesleges dolgaimat, és már jött is a vonat amivel visszatértem Budapestre.

Ahogy ezen a túrán és a Börzsönyben tett látogatásom az első volt, úgy a Börzsöny Természetbarát és Hegymászó Egyesület rendezvényeit tekintve is első bálozó voltam. Le a kalappal az egyesület tagjai előtt, szerintem mindenre kiterjedően tökéletes túra volt. Az ellátmányok, az útvonal, annak a jelzése, mind-mind hibátlanra sikeredett. Köszönöm, hogy részt vehettem a túrán.

Dél-Börzsönyi Kilátások 30: táv: 30,3 km, szint: 1150 m, idő: 7:20

Túra közben készült fotóim az alábbi képre kattintva érhetőek el:

2014.03.29., Dél-Börzsönyi Kilátások 30

Borús, esős vasárnap reggel. Túrázáshoz nem éppen a legideálisabb időjárási körülmények, de ha el van döntve, hogy megyünk, akkor nincs mit tenni. Ezúttal egyedül tartottam a főváros felé, ahol Zolihoz és Józsihoz társultam. Onnan kocsival mentünk Biatorbágyra, s még meg sem érkeztünk, már a szép jelvényeink lebegtek lelki szemeink előtt. E jelvény kiérdemlésének története olvasható a kép alatt.


A Rajtban, a Viaduktnál már kisebb sor fogadott a nevezésnél. Itt megkaptuk az itinerünket, mely különösebb útleírást nem tartalmazott, csak a térképet  - végül is a túra végig a P sáv jelzést követte, - egy táblázattal kísérve, mely részletesen tartalmazta a távonkénti szintemelkedést.

8:15-kor kezdtük meg a túránkat és elindultunk a Kőorr felé. Igen változatos, kanyargós út vezetett az erdőben, míg el nem értük túránk első kihívását: erős kaptatón kellett fölkapaszkodnunk, melyen feljutva szép kilátás fogadott bennünket. Kis ösvény vitt a Kőorrhoz, első ellenőrzőpontunkhoz. Itt teljesedett ki a már megelőlegezett kilátás, melyet a sziklára kiállva csodálhattunk meg teljes egészében.

A pecsételést követően még készítettünk pár fényképet, majd indultunk is tovább. Ezen szakasz újabb izgalmakat rejtett magában: gyönyörű sziklaképződmény mellett haladhattunk el - lefelé menve - igen csúszós, sziklás részen, majd egy elágazáshoz érve már láthattuk az elénk táruló, magasba vezető erdei utat. Közben, ahogy közeledtünk azon gondolkoztam, hogyan fogok feljutni. Nekem többször meg kellett állnom szusszanni egyet-egyet, a fiúk jól bírták - edzettebbek voltak. A szakaszt - meredeksége mellett - egy kidőlt fa is nehezítette, melyet a hosszúlábúak könnyedén átlépve, mások alatta átbújva kerülhettek ki. Felérve, a tetőről visszatekintve látható volt a már érintett Kőorr.

Ismét erdei úton haladtunk, egy körbe kerített terület mentén, ahol szintén enyhe emelkedőn vezetett nyílegyenes útszakaszon a P jelzést szalagozás is kiegészített. Ezen a szakaszon vártak ránk a következő pont - a Dobogó-hegy - őrei. Ezt követően a Bia felező a P + jelzésen tért le, mi folytattuk utunkat a P sávon. Gyöngyikével és tavaszi hériccsel tarkított avar, valamint Sóskút látképe a Kálvária-heggyel kísérte utunkat.

A Sóskúti ellenőrzőponton igen sokan gyűltünk össze. Itt volt teljes ellátmány: mindenki kapott palackozott vizet, illetve egy-egy zacskó sós/édes süteményt, rágcsálnivalót. Kicsit mi is megpihentünk, rákészülve az előttünk álló Kálvária-hegy meghódítására. Út közben kereszteztük a Benta-patakot. A régi hídon át beérve a faluba, a Híd Söröző - túrázóktól hemzsegő - teraszának látványa fogadott bennünket.

Az utat balra folytatva haladtunk egyre fölfelé, mígnem a falu a patakkal már - tőlünk jobbra, - a lábunk alatt terült el. A dombon lévő 14 stáció különlegessége, hogy utcaművészetből merített rajzokban mutatja be Jézus keresztútját. A hegy tetejére érve autóban vártak ránk a pontőrök.

A domboldalon leereszkedve sárgállottak a héricsek. Visszatekintve konstatáltuk, hogy a legmeredekebb szakaszon ereszkedtünk le (mellette volt egy enyhébb elkerülő). A folyó mellett párhuzamosan haladva értük el a Biai-horgásztavat, ahol Zoli vízkészletének fogytán betért „Ica Mama Boltjába”. Nagyot lendíthetett a túra eseménye a bolt forgalmán - akárcsak a sörözőjén.


Kis, kanyargós erdei csapáson értünk el a Nyakas-kői ellenőrzőponthoz. Itt már ámulattal csodáltuk a különös sziklaalakzatot. A pecsételés után nekiláttunk a Nyakas-kő melletti domb megmászásának, ahonnan visszatekintve is szép látványt nyújtott a képződmény, majd ahogy kiértünk a szirt peremére elállt a lélegzetünk. Nyugodtan mondhatom szerintem, hogy ez a madárszirt volt túránk csúcspontja. Páratlan kilátást kaptunk a Biai-horgásztóra és Etyekre. Meglehetősen sokat elidőztünk itt, alig tudtunk betelni a látvánnyal.

Fotózás után, végig a peremszirten haladva váltunk meg a fokozott élménytől és haladtunk az üdülőkörzet felé. Kisebb szintemelkedéssel értük el a Szily-kápolnát, ahol újabb pontőrök vártak minket igazolásra. A domboldalon leereszkedve gyorsabbra tudtuk venni a lépteinket. A sík terepre érve elértük a Lőteret, utolsó ellenőrzőpontunkat, ahol csokival kínáltak bennünket. A focipályánál gyorsan feltöltöttük kulacsainkat, de már tudtuk, nagyon közel a cél.

A célban megkaptuk okleveleinket, és végre kezünkben tarthattuk a jelvényt. Mielőtt még hazafelé indultunk volna, még felmentünk a Viaduktra, ahol Józsi rögtönzött idegenvezetőként mesélt az építmény történetéről és Matuska Szilveszterről.


Köszönet a Cserhát Baráti Társaságnak a remek szervezésért. Nagyon tetszett a túra és a táj is, és örülök, hogy nem volt sár - mint ahogy az előző évi beszámolókból olvasható volt. Jövőre ismét jövünk, Fülöp miatt mindenképp.

Sokat fotóztam - Zolival egyetemben - a túra során, ezek közül néhány darab ízelítőül az alábbi képre kattintva megtekinthető:

2014.03.23., Bia 25

Tartva attól, hogy sokan lesznek a nevezésnél, korán útra keltünk a reggeli hűvös időben. Útközben ideiglenes idegenvezetőkké lettünk, egy korunkbeli lányt vettünk szárnyaink alá, akivel együtt mentünk a starthelyre. Mire fél nyolc magasságában a Széchenyi-hegyre értünk már egész kellemes időjárás és legalább 100 ember fogadott bennünket a Gyermekvasút végállomásán. Nagyjából 1 órát vártunk, hogy elindulhassunk, de onnantól fogva megállíthatatlanul haladtunk célunk felé. Ekkor már csak ketten voltunk Zsuval, ideiglenes útitársunk még barátnőire várva, folytatta a sorban állást. Túránk beszámolója a fotó alatt folytatódik.


Első métereinken az indításra várakozó, kígyózó sorban ismerősökre vadásztunk, majd eléggé a sor végén megpillantottuk Zoliékat. Úgy volt, hogy ők előbb ott lesznek, de az összes átszállásnál szerencsénk volt így jóval előttük értünk fel. Lelket öntöttünk beléjük a további várakozáshoz, aztán mentünk is tovább. Első megállónk a Széchenyi-emlék volt, melyet - egy korábbi túrámhoz hasonlóan - most is sikerült rossz irányból megközelíteni. Ezáltal hivatalosan is a mumusomnak tekinthető a hely. Gyors pecsét és egy kis fotózás után rögtön sarkon is fordultunk és folytattuk a menetelést.

Sokan összeverődtünk az emlékmű után, ezért saját, előre kigondolt tempónkat nem tudtuk diktálni a szűk ösvényeken. Így, vonatozva értük el a következő ellenőrzőpontra, az Úti Madonna kápolnához. Itt néhány kocsit előre tudtunk menni a szerelvényen, de még így sem a saját tempónkban haladtunk.


A Farkas-völgyben húzódó úton kicsit szétszóródott a tömeg, a Normafa megállóhelyre már kisebb csoportokban érkeztünk meg. Megkaptuk a pecsétünket az ifjú vasutasoktól, majd ballagtunk is a következő állomás felé. Ezen a szakaszon végig a sínpár mellett haladtunk, ezért - s egy jó fotó reményében - a fényképezőgépet végig a kezemben vittem. Végül csak Csillebérc állomáson sikerült az éppen befutó szerelvényt megörökítenem. A fotó elkészülte után az állomásépülethez siettünk, ahol újabb pecsétet kaptunk az igazoló lapunkra.

A papírmunkát letudva - Normafát érintve, - a Disznófő forrás felé vettük az irányt. Normafánál ellenőrzőpontot kerestem, de aztán a térképre tekintve rájöttem, hogy oktalanul, úgyhogy rögtön el is hagytuk a helyszínt. Néhány fotón még megörökítettük a kilátást, majd a jelzések nyomán folytattuk az utat. A forrást végül nem érintettük - a pont kicsit odébb volt, majd egy hátraarcot véve, a Virágvölgy állomás felé indultunk. Zsu nem nagyon bírta az emelkedőt, ezért csak lassan ballagva értük el az állomásépületet. A pecsételés mellé, kaptunk frissítőt is - limonádé, illetve tea formájában. Italunkat szürcsölgetve már az előttünk álló szakaszokra koncentráltunk, majd újult erővel keltünk ismét útra.

Rövid időn belül már a makkosmáriai pihenőhelyen pecsételtettünk, majd P sáv jelzésre térve elindultuk a János-hegy felé. A kanyargós úton én már rutinosan lépdeltem - párszor közelítettem már meg a csúcsot ezen az úton. Egyszer csak feltűnt a távolban egy ellenőrzőpontnak látszó képződmény. Közelebb érve kirajzolódott a két ifjú pontőr, akiktől megkaptuk az igazolást. A továbbhaladáshoz, előbb át kellett kelnünk a síneken, majd a kaptatót leküzdve felértünk a csúcs alatti tisztásra, ahol a jó időt kihasználó kirándulók nyüzsögtek. Onnan lépcsőket használva jutottunk fel a kilátóhoz. Az erősen fújó szél miatt, letettünk a kilátóba való felmenetelről, így aztán csak pecsételtettünk, aztán mentünk is tovább.


A meredek lejtmenetben egy helyen rosszul léptem, ezért míg le nem értünk a Szépjuhásznéhoz, minden egyes megtett méter szenvedés volt. A rövid sík terepen való gyaloglás, és a bakancsom megigazítása azonban megoldotta a problémámat. Tettünk egy rövid kitérőt az vasútállomás felé, majd rátértünk a Nagy-Hárs-hegy csúcsa felé vezető útra. A Kaán Károly kilátó tövében volt az újabb ellenőrzőpontunk. Az építmény nyújtotta látványt ezúttal kihagytuk, pecsételés után egyből megindultunk a Kis-Hárs-hegy felé. Rövid gyaloglást követően meg is érkeztünk a kisebbik testvér legmagasabb pontjára, ahol pecsételést követően elindultunk felfelé a Makovecz Imre nevét viselő, fából készült kilátó tetejére. Zsu - az építmény imbolygása miatt - félúton visszafordult, én legyőzve a tériszonyomat felbaktattam a tetőre. Az enyhén dülöngélő kilátón én sem éreztem magam teljesen biztonságban, de egy pár fotó erejéig fent bírtam maradni, majd én is elindultam lefelé. Kicsit emlékeztetett a Kőris-hegyen álló Vajda Péter kilátóra - ott voltak hasonló érzéseim nézelődés közben.


Utolsó állomásaink egyike a Gyermekvasút Hárshegy állomása volt, ahonnan a S körséta jelzésre rátérve sikeresen a rossz irányba indultunk el. Példánkat többen követték, de szerencsére pár száz méter után rájöttünk a hibánkra és még időben visszafordultunk a jó útra. Rövidesen kereszteztük a Nagykovácsi utat, amin rövid várakozás után tudtunk átkelni, köszönhetően egy autósnak, aki zebra hiányában is megállt a kedvünkért.


Az út túloldalán a Nagyréten folytattuk az utat, újabb pecsétet gyűjtöttünk, majd már csak a célban ránk váró dolgokra gondolva lépdeltünk. Az útvonal azonban még tartogatott meglepetéseket. Az utolsó egyenesre ráfordulva a Villám utca meredek emelkedője tárult a szemünk elé. Felkaptattunk a Fazekas-hegyen álló kilátópontra, ahol egy régi megfigyelőbunker is áll. Igazoltatás után még nézelődtünk egy kicsit, aztán rátértünk az Országos Kéktúra útvonalára, amin a vasút végállomására jutottunk.

A múzeumban elvégeztük az utolsó igazolást, aztán a Gyermekvasutas Otthon felé vettük az irányt. Ott - egy kis sorban állás után - kaptuk meg a díjazást valamint a nagyon finomra sikerült rizses húst. Hamar elfogyasztottuk az ebédünket, majd visszatértünk az állomásépülethez, ahol felszálltunk a bent álló szerelvényre. Ezzel mentünk vissza a Széchenyi-hegy végállomásra - amivel bakancslistánk egy tételét kihúzhattuk. Onnan pedig reggeli utunkat visszafelé megtéve hazafelé mentünk.

Nagyon remek túra volt, amennyire rövid volt a táv, olyan sok szép látnivalót érintettünk az út során. Az időjárásért felelős személy is nagyon kitett magáért, bár a később indulók valószínűleg már csöpögő esőben értek célba. Az "ajándékba" kapott kisvasutazás külön plusz pontot érdemel.

A Gyermekvasút nyomában: táv: 19,8 km, szint: 750 m, idő: 5:20

A túrán készült további fotóink az alábbi képre kattintva érhetőek el:

2014.03.15., A Gyermekvasút nyomában

Rendhagyó túrán vettem részt a múlt hétvégén! A Budapest Kupás Sorrento-t cseréltem le egy, a www.turatars.com oldalon meghirdetett börzsönyi túrára. Nem bántam meg! A kép alatt olvasható a beszámolóm.


A találkozó hely a Nyugati pályaudvar pénztárcsarnoka volt. Mikor mindenki a megadott időben megérkezett – összesen nyolcan – felszálltunk a Szob felé tartó vonatra. Majd 40 perc utazás után megérkeztünk a túra kiindulópontjára: Nagymarosra. A vonatról leszállva az országos Kéktúra útvonalán, a Templom-völgyben gyalogolva hagytuk el a települést. Immár az erdőben sétálva a kidőlt fákat kerülgettük, az út is egyre kaptatósabb volt. Ahogy egyre magasabbra kapaszkodtunk, a fákon túl már látni lehetett a Duna csillogó vízét.


Közben az avarban már elő-előbújó hunyorok pirosló példányai mutatkoztak meg, melyekre egyik túratársunk hívta fel a figyelmünket, aki igen gazdag ismerettel rendelkezett ezen a téren. Immár a Szent Mihály-nyergen sétálva érintettünk egy kutatóaknát és a Miklós Lili-emlékpadot. Letérve a K-ről, a S/S+ jelzésen folytattuk utunkat lefelé ereszkedve a csúszós-köves meredek szakaszon. A mohával tarkított kidőlt fák látványa tette még érdekesebbé az erdőt. Az egyre keskenyedő erdei ösvényen közelítettük meg az Ördög-hegyi kilátópontot, ahol hosszabb pihenőt tartva fogyasztottuk el ebédünket és élveztük a napsütést és a csodás kilátást a környező hegyekre.


Később elindultunk a Remete-barlang felé egy igen kanyargós, változatos ösvényen. A barlanghoz érve csodás kilátás nyílt a Duna túlsó partján elterülő Dömösre. Pihenésképpen itt is sokat időztünk és mikor kellőképpen kifotóztuk magunkat visszaindultunk a Szent Mihály-hegy felé. Egy ponton a csapat úgy döntött letérünk a S jelzett útról, spórolva az időn másfél órát és elindultunk a Szent Mihály hegynek felfelé. Túránk itt lett igazán méltó "vadregényes" jelzőjére. Borzasztó kemény, meredek szakasz volt: csúszós kövek nehezítették a feljutást, ahogy egyre haladtunk fölfelé. A magaslatra érve megpihentünk, majd folytattuk a túrát a Szent Mihály-nyeregre. Ismét elhaladtunk a Lili-pihenőhely illetve a már érintett kutatóakna mellett és a K jelzésen haladtunk az Ürmös-rét felé. Ezen az útszakaszon még több hunyor volt fellelhető tájékozott túratársunk legnagyobb örömére.


A Julianus barát toronyhoz érve gyönyörű kilátást kaptunk a Visegrádi-hegységre a várral és a Duna-kanyarra. Ez volt a túránk csúcspontja. A kilátótornyot elhagyva a K jelzést követtük egészen a K+ jelzésig, mely egy kis erdei csapáson vezetett el Zebegényig. Itt a vasútállomással ellentétesen közeledtünk a Rétesházhoz - jutalmunk reményében -, de nagy sajnálatunkra zárva találtuk. Ezután a vasútállomás közelében tértünk be egy cukrászdába ki kávé, ki egy szelet sütemény elfogyasztására.

Ez volt az első "ilyen" túrám, de minden bizonnyal nem az utolsó. Köszönet a túraszervezőnek, Tamásnak, hogy elkalauzolt a Börzsönynek ezen részére! Köszönöm a résztvevő túratársaknak! Szép élménnyel lettem gazdagabb!

Még több fotó az alábbi linken található:

2014.03.10., Börzsöny